Hol volt, hol nem, volt egyszer egy évszak. Úgy hívták, hogy Tavasz. Ez a Tavasz annyira szép volt, mindenki annyira szerette, hogy az semmihez sem volt fogható. A Tél után következett a sorban, és kellemes, az a se nem túl hideg, se nem túl meleg évszak volt. Azért szerették, mert simogatott, langyos szellőivel kedveskedett, melengető napsugaraival kényezett.
A hideg, hosszú Tél után nagyon várta már mindenki, hogy megérkezzen – a fák, növények az apró rügyeikkel, kicsiny leveleikkel hálálták meg eljövetelét. Az állatok előbújtak, minden zsizsegni, csicseregni kezdett. Elkezdődött az ÉLET.
A Tavasz kellemes átmenet volt a Nyár előtt, mindenki fokozatosan felkészülhetett az egyre melegedő időre – először csak a kabátokat tették el a szekrény mélyére, később a pulóvereket is, majd pedig előkerültek a vékony pólók, trikók, szandálok – és jöhetett a Nyár. Az embereknek volt idejük ráhangolódni a változásra. A méhecskéknek volt idejük beporozni a virágokat, a virágoknak volt idejük kinyílni. Nagyon szerették a Tavaszt. A Tavaszra mindenkinek szüksége volt.
Történt azonban egyszer, hogy már itt lett volna az ideje, de a Tavasz csak nem mutatkozott. Egy kismadár hozta a hírt: a Tél megmakacsolta magát, és nem akar elmúlni. Elfogta a Tavaszt, megkötözte, és most nem engedi színre lépni. Láttuk is az eredményét: újra havazni kezdett. Pedig már március közepe volt!
A kismadár vitte a hírt erdőn-mezőn által, és az állatok, növények segítségét kérte. Sokan kétségbeestek, és nem tudták, mi tévők legyenek. De akadtak páran, akik segíteni akartak. Az őzike, a nagy diófa, a bagoly és néhány nyuszi összedugták a fejüket, hogy kitaláljanak valamit.
Végül a következőt határozták el: elmennek a Télhez, s megkérik szépszóval: engedje el a Tavaszt! A Tél már öregember, át kell adnia a helyét a frissességnek, üdeségnek, hogy mindenki újra kivirulhasson, felvidulhasson. Majd eljön ő megint az év végén!
Így is lett. A kis küldöttség elment a szigorú, öreg Tél apóhoz, és elmondták jövetelük okát. A Tél először nem értette, mit akarnak. Majd fokozatosan eljutott a tudatáig, hogy már március van. Sőt, mindjárt április. Miért is vette a fejébe ezt a bolondságot, hogy idén nem fog elmúlni? Maga sem értette már…Hisz áprilisban már a fáknak kellene rügyezniük. Májusban már néhány gyümölcsnek is meg kellene jelennie. Márpedig ez nem fog megtörténni, ha hideg van, és a friss tavaszi eső helyett a hó zúdul a növényekre! Szegény Tél apó! Megértette végre. El kell múlnia. Kissé zavartan, hebegve bocsánatot kért, remegő kezekkel segített eloldozni a Tavaszt, aki csak nyújtózott egy rövidet és – HUSS! vidáman elszállt, hogy gyorsan behozza a lemaradását. Még visszanézett, és odakiáltott Tél apónak: “Pihend ki magad jó öreg Tél bátyó! Ne aggódj, jövőre újra szívesen lát mindenki!”
Azzal végigsuhant a természeten, megsimogatta a fák ágait, virágok szárait, mezők sokaságát. Felélesztett minden alvó teremtményt, bíztatva, hogy mostmár biztonságban előbújhatnak.
Az emberek is örültek, a hólapátot eltették, a gereblyét elővették, és mindenki megnyugodott, hogy mégis lesz idén Tavasz.
Köszönjük az őzikének, a nagy diófának, a bagolynak és a nyuszikáknak, hogy észre térítették az öreg Tél apót!
Ennek tiszetletére elkészítettem évszakfámat, ha ránéztek, jusson eszetekbe ez a történet!
Az elkészítésről beszéljenek főleg a képek, de a képek alatti rövid leírással segítek a megértésben!
Mindenkinek szép napot és kellemes tavaszt kívánok: szeszter